1. fejezet

Egészen addig semmit sem tudtam a szerelemről. Fogalmam sem volt róla, hogy milyen érzés lehet. Talán nem is hittem benne hogy egyáltalán létezik, vagy hogy engem valaha is elér az életben… De mi mást is gondolhattam volna csupán tizennégy éves fejjel?

Azon a napos, őszi délutánon, mikor a válogató óta először léptem be újra az SM Entertainment épületének kapuján, csak is egyvalami foglalkoztatott, és az az volt, hogy mindent megteszek majd azért, hogy egy nap én is Idol lehessek. Az elszántságom szinte túlfűtött volt. Elhatároztam magamban, hogy ha kell, mindenkit lesöprök a célom érdekében, mert csakis így lehet esélyem. Most, hogy végre beválogattak, megkaptam a lehetőséget, és mindent meg kellett tennem az ügy érdekében. Meg akartam mutatni mindenkinek, hogy képes vagyok rá. Nem csak magamnak, de legfőképp a családomnak.

S ezek a rendkívül stabil érzések, melyekben akkor, a folyosó fehér kövezetén határozottan végig caflatva olyan biztos voltam mint a beton, amelyektől úgy éreztem, hogy soha senki és semmi sem tántoríthat el, és mindig csakis ezek fognak lebegni a szemem előtt… egyszer csak egyről a kettőre eltörpültek, elhalványultak, amint a szemem pásztázása odaért az SM Entertainment emberekkel teli, zsúfolt előadótermének jobb szélső sarkába, és a szívem akkor és ott dobbant meg először igazán.

Soha az életben senki nem hozott ki belőlem még olyan érzést, mint amit Ő hozott ki belőlem akkor, ott, abban a pillanatban, mikor először megláttam.

És azóta sem.

Akárhogy is próbáltam, a tekintetem egyszerűen nem akart leakadni a sok ember között arról az egyetlen egy személyről. Bárhogy is próbáltam levenni a szememet róla, valahogy mindig visszaugrott arra a gyönyörű, nagy, fekete szempárra, amely kíváncsian pásztázta végig a terem szegleteit. Igaz, addig is sok szempárt láttam életemben, de valahogy... az övé más volt. Tisztán csillogó, mély, és gyönyörű. Egyszerűen magához húzott, és nem eresztett.

És mikor láttam őt elmosolyodni, megint kardiológiai esetnek éreztem magam, mert a szívem ismételten nagyot dobbant, de már nem is csak egyet, hanem folyamatosan összevissza vert. Nem értettem, mi történik velem, de abban a pillanatban nem is érdekelt. El is felejtettem, hogy hol vagyok éppen. Az előadásra kellett volna figyelnem, de semmit sem fogtam fel belőle. Csak bámultam őt, mint valami csodálatos, ritka kiállítási tárgyat, úgy néztem rá, mintha az lett volna az utolsó alkalmam hogy ilyen gyönyörű látványban legyen részem.

Fogalmam se volt hogy ki lehetett Ő, és miért pont Ő az aki ennyire elvarázsol.

Aztán hosszas bámulás után realizáltam, hogy néhány rendkívül fontos információ elhangzása után, amiből én egy mondatot sem jegyeztem meg, az újonnan beválogatott tanoncok rövidke bemutatkozása következik, amely nem mellesleg rám is vonatkozik.

Azon gondolkoztam, vajon Ő is tanonc-e? Esetleg csak valakinek a kísérője? Vagy már egy régebbi tag az SM-nél? Ki ez a fiú?

Mindennél jobban szerettem volna tudni. Minden egyes név után figyeltem, hátha ő megy fel a pódiumra a mikrofonhoz. A K betű következett, és tudtam, lassan én is mehetek, mikor láttam, hogy az egyik névnél a nagy, gyönyörű fekete szempár élesen odaszegeződik a bemondóra.

- Kim Jonghyun.

A kiszemeltem felállt a székéről, és elindult. Alacsony termetű volt, haja enyhén lobogott miközben a lépcsőn sietett felfelé. „Jonghyun…” – mondtam ki némán a nevét, miközben a szememmel követtem őt. „Kim Jonghyun…”

Beállította a mikrofonját, és mosolyogva meghajolt. Ettől a mosolytól majd elolvadtam, és mikor meghallottam a hangját, a szívem megint rakoncátlankodni kezdett.

- Jó napot kívánok. Kim Jonghyun vagyok, 16 éves, és énekesként vettek fel engem ide az SM Entertainment-be. Igyekszem majd a lehető legjobban teljesíteni. Köszönöm hogy gondoskodnak rólam! – Ismét meghajolt, és elindult vissza a helyére.

Szóval ő is új tanonc! – Gondoltam magamban. Ennek nagyon örültem, mert ez azt jelentette, hogy talán nem ez az egyetlen és utolsó alkalmam, hogy lássam őt. 

Mikor leült a helyére, látszott rajta, hogy kissé izgult a bemutatkozástól. Zavarában vigyorgott a mellette ülő ismerőseire, én pedig továbbra is csak bámultam őt, mintha nem létezne más a földön. Annyira kedves kisugárzása volt… teljesen magával ragadott.

- Kim Kibum? Nincs itt Kim Kibum?

Ámuldozásom közepette hallottam, hogy már másodszorra hívnak engem, úgyhogy villám gyorsan fel is pattantam a helyemről, és én is felindultam a pódiumra. Az oda vezető úton el kellett haladnom Jonghyun előtt is, amely még nagyobb zavarba hozott. Egy pillanat erejéig se mertem rápillantani, és egyáltalán azt se gondoltam még át, hogy mit mondjak, ha felértem a mikrofonhoz.

- Khm… - köszörültem meg a torkomat – Én… Én Kim Kibum vagyok, és… táncosként vettek fel az SM-hez, öhm… 14 éves vagyok. Remélem meg lesznek elégedve velem. – Nagyon kínosan és kényelmetlenül éreztem magam, úgyhogy egy gyors meghajlást követően lesiettem az emelvényről.

Jonghyun előtt ismét elhaladtam, és most megpróbáltam villámgyorsan, észrevétlenül rápillantani. Ez alatt az egy pillanatra szemkontaktusba kerültem vele, így azon nyomban le is kaptam róla a tekintetem, és egy szempillantás alatt éreztem, ahogy az arcomba fut a vér. A fejemet lehajtva gyorsan visszaültem a helyemre, és a továbbiakban megpróbáltam nem túl feltűnően bámulni őt.

 Miután vége volt az előadásnak, mindenki felállt, és én ismét Jonghyunra tapasztottam a tekintetemet. Addig követtem őt, amíg el nem tűnt a tömegben. Miután elkanyarodott az ajtónál, nagy csalódás lett úrrá rajtam, és mindennél jobban azt kívántam, hogy újra láthassam őt.

Azonban foglalkoztatni kezdett az az aprócska kérdés, hogy vajon miért hozta ki belőlem ez a fiú ezeket az érzéseket? Miért itt, miért most, és miért pont ő? És miért pont egy másik... srác?

Alig hittem el, hogy tényleg ez történik velem. Jonghyun a hétvége minden egyes maradék percében eszemben volt, és valahányszor eszembe jutott, azok a bizonyos lepkék megjelentek a gyomromban. Éjjelente nem tudtam aludni. Már magát a tényt elfogadni, hogy egy srác az, aki iránt először érdeklődést mutatok, nagy küzdelem volt. Hát még maga a tudat, hogy tényleg ennyire sikerült belehabarodnom! Nehéz volt ezzel megbirkóznom.

De valahogy mégis sikerült. Mert annak ellenére, hogy gyötört a dolog, valahogy mégis feltöltött. A hét első napján az iskolában már minden egyes órán azon gondolkoztam, hogy vajon ő is ott lesz-e ma este az SMnél. Csak az a gyönyörű barna szempár lebegett a szemem előtt, bemutatkozása, mosolya újra és újra lejátszódott bennem, szívemben melegséget árasztva. Már nem érdekelt, hogy miért, kicsoda és hogyan hozta ki belőlem ezt a boldogságot - egyszerűen örültem neki, mert még sosem éreztem ilyet. Úgy éreztem magam, mint aki szárnyal, izgatott voltam – úgy éreztem, mintha most kezdenék el igazán élni.

S imáim meghallgattattak, mivel repdesni tudtam volna az örömtől, mikor az SM énektermébe belépve megláttam a kis termetű fiút, a jobb szélső sarokban ülve. A padok egyszemélyesek voltak, de a mellette lévő a sorban pont üres volt.

Most… üljek mellé? Annyira szeretnék mellé ülni! De mi van, ha észreveszi, hogy direkt mellé ülök? Egyáltalán minek is ülnék mellé?! Ah, ugyan Kibum, ne hülyéskedj… csak ülj már le, mert az lesz a feltűnő, ha ennyit hezitálsz, mint egy idióta!! – Ilyen gyerekes gondolatok kavarogtak a fejemben. És nem csak aznap, hanem tanonc időszakom alatt folyamatosan, amint Jonghyun közelébe értem. Képtelen voltam normálisan gondolkodni, normálisan, higgadtan viselkedni, ha ő ott volt. Hát, ezt teszi a szerelem…

Végül kompromisszumos megoldásként leültem a másik, Jonghyun mellett lévő sarokba, így köztünk csak egy padhely volt.

Első óránk egy énekóra volt. Nos, az éneklés sosem volt az erősségem, ezért még feszélyezettebben éreztem magam. Tudtam hogy itt énekelni is kell majd, és a meghallgatáson valamennyire tudtam is, de ebből a szempontból nem volt önbizalmam – főleg hogy itt volt Jonghyun is, aki nem mellesleg énekes. Nem tudtam, mit fogok kezdeni ha egyszer csak felkérnek, hogy énekeljek el valamit. Azt gondoltam, egy hang sem fog kijönni a torkomon.

- Rendben, akkor kezdjük egy kis hallás gyakorlattal. – Mondta a tanár, és leütött egy dallamot a zongorán. – Valaki énekelje ezt vissza. Hm… mondjuk, Jonghyun-ssi! Rólad sok jót hallottam.

Jonghyun szerényen felállt, kicsit megköszörülte a torkát, és… még az elképzeltnél is gyönyörűbb, angyalibb tisztasággal énekelte vissza azt az egyszerű dallamot. Tátott szájjal néztem rá, szemeim oly tágra nyílhattak, hogy csodálkozom, hogy nem estek ki a szemeim a helyükről.

Miután befejezte, Jonghyun édesen mosolygott egyet, majd leült.

- Gyönyörű volt, Jonghyun-ssi! – A tanár rámosolygott, majd a zongoraklaviatúrára nézve ismét lejátszott egy dallamot. – Hm… Akkor most legyen a másik sarokban ülő, azt hiszem Kibum-ssi, jól tudom?

Még mindig Jonghyun énekének az utóhatása alatt voltam, így csak annyit hallottam, hogy Kibum-ssi.

Na ne… ugye nem nekem kell, így rögtön utána…!! - szörnyülködtem magamba, de rá jöttem, hogy egyszerűen nem kerülhetem el. - Ezek után, én itt krákogjak nekik?? Ezek után?

Sóhajtva felálltam a helyemről.

- Khm… esetleg… lehetne még egyszer a dallamot…?

- Persze. – mondta kedvesen, és újra lejátszotta.

Én csak hallgattam, és hallgattam… hallottam mit játszik, de rettenetesen féltem megszólalni. Azt éreztem, hogy ha megpróbálok kiadni valamit a torkomon, az olyan rettenetes lesz, hogy utána nem csak Jonghyun, de mindenki rajtam fog nevetni, és elsüllyedek szégyenemben. De azért még mindig bennem élt az a dac, amivel ide jöttem az SM-hez tegnap, hogy bármi áron is, de végigcsinálom, és Idol leszek. Nem adhatom fel épp most!

Visszaénekeltem a dallamot, ahogyan tudtam. Hallottam, hogy a szokásosnál is förtelmesebb hangon énekeltem, de legalább tisztának tiszta volt. Arcomba futott ismét az összes vér, gyorsan leültem, és az arcomat eltakartam a tenyeremmel. Éreztem a tekintetek szúródását magamon, és tudtam, hogy közöttük volt Jonghyuné is. Azt akartam, hogy itt és most vége legyen az egésznek…

Hála az égnek, a többiek megénekeltetése után el is engedtek bennünket. Én már fel is kaptam a táskámat, és siettem volna kifelé, ahogy csak tudtam. Tudtam hogy mögöttem rögtön Jonghyun jön, és ő is várja hogy a tömeg kijusson az ajtón, mikor egyszer csak azt hittem, rosszul hallok.

- Kibum-ssi?

Én tényleg azt hittem, hogy valaki más szól, de ez a hang határozottan egyenesen a hátam mögül szólt, és tisztán felismerhető volt, hogy Jonghyun szólított épp a nevemen.

Lassan hátrafordultam, és szemtől szembe találtam magam vele. A nagy, fekete szempár most egyenesen az én szemeimbe nézett, én pedig a látványtól teljesen letaglóztam. A pulzusom kétszeresére emelkedett, a tenyerem izzadni kezdett. Csak leblokkolva álltam előtte, mint aki sokkot kapott.

- Ne haragudj. Én csak hallottam ahogyan énekeltél. Nagyon szép tisztán énekelsz! De… adhatok egy tanácsot? Szerintem, lazítsd el jobban a gégédet.  Kicsit most beszorítottad a hangot. Ha ellazítod a torkod, akkor… sokkal jobban meg fog nyílni a hangod.

Hogy őszinte legyek, alig értettem amit mond, mert csak azzal voltam elfoglalva, hogy ő, ott és akkor hozzám beszél, és gyönyörű a tekintete, és kedves, édesen mosolyog, és… én csak lassan bólogattam arra amit mondott.  Aztán miután befejezte a mondanivalóját, csak nyeltem egy nagyot, és miután láttam hogy a kijárat megnyílt… azon nyomban kispuriztam rajta.

Menekültem. Egyszerűen nem tudtam volna semmi épkézlábat reagálni rá. Jól tudtam ezt, ezért is futottam el olyan gyorsan onnan.

Menekültem attól az embertől, akinek egyébként pedig a közelségére vágytam, és örültem neki minden percben, még akkor is, ha csak egy pillanatra láthattam.

Igen. Ez volt jellemző az én tanonc éveimre. Arra a bizonyos 2 évre, amit csak gyakorlással, kemény munkával, és én hülye, mély hallgatással és bujdosással töltöttem. Nem voltam akkoriban az a könnyen szocializálódó típus. Persze beszélgettem én másokkal, de nem mondhatnám hogy volt bárki is,  akihez igazán közel kerültem volna, akire esetleg azt mondhattam volna, hogy több csak egy szimpla csoporttársnál. Nagyon önfejű és határozott voltam. De ebből a határozottságból a mai napig is csak egyetlen személy tudott kizökkenteni, teljesen levenni a lábamról, egyetlen mosolyával bábbá változtatni, és az Kim Jonghyun volt...

Vajon mit gondoltok, mit szóltam akkor, mikor kiderült, hogy egy csapatba válogatnak be minket?